Megérintette a földet így március elején a tavasz. Sál se kell, megnyílik a télikabát. Nyílik a kedvünk is, hisz ez a lelkigyakorlat új találkozást is hoz: határon innen és túlról érkeznek a Hit és Fény közösség csoportjai – értelmi fogyatékos emberek, szülők és segítők. Itthon vagyunk: ismerős a közeg, a hangok, dallamok, mozdulatok, gesztusok – ismerősek az arcok. Úgy hiszem, mindig is azok voltak. De ismerem őket, valóban? És magammal? Magammal hogy állok?

A közösségi lét három kiemelkedő eseménye köré rendeződik a hétvége: találkozás, ütközés és kiengesztelődés. Ezek valódisága, mondhatni, fokmérője a jó közösségnek. Mindhárom nap van egy-egy elmélkedés e témákról, ezenkívül kiscsoportos megosztások, megjelenítés a szívtelen szolgáról szóló példázat alapján, éneklés, ima, tánc, kézműves műhely, sportjátékok, csoportos séta a Halászbástyán.

Azt hiszem, értem azokat, akik nem szeretik a kiscsoportos beszélgetéseket. Mire való az a végeérhetetlen szózuhatag, szavakkal teletöltött üresség? És még inkább itt, a Hit és Fény közösségben: az értelmükben sérült embereknek, akiknek amúgy sem erősségük a gondolatok szavakba öntése, hozhat-e ez valamit? Jogos az aggodalmunk. Nem is hiszem, hogy ilyenkor érdemes jegyzetelni. Nem a szavak szótári jelentése ragad meg minket, nem a mondatoké, magvas bölcsességeknek nincs helye itt, a fül s a szem jut inkább nagyobb szerephez, a figyelem. Nézzük közösen, ahogy kirajzolódik az együttlétben egyikünk-másikunk öröme, fájdalma. S ha sikerül, a hangok által tényleg keretet kap a csönd.

De vissza a földre! Nagyon is zavaróak időnként a hangok. Az artikulálatlan kiáltások megzavarják, tán össze is zúzzák a csöndemet. Indulatok dúlnak bennem, netán dühös leszek. Van sérült barátom, aki e feszültségét szóvá is teszi. Én csak illedelmes-tehetetlenül hallgatok, esetleg megfogom a kiáltozónak a kezét. Mást a keletkezett feszültség ötletessé tesz: kapcsolatot kezdeményez vele, magához vonja, egy időre az el is nyugszik a vállán. Addig az édesanya egy kis időhöz jut, a szülői műhelycsoportban szülőtársakkal eszmecserélhet. Egy biztos: kettejük jelenléte lényegi módon járul hozzá e lelkigyakorlathoz, nélkülük bizony az szegényebb lenne.

Aztán a csönd indulata. Az ebédlőben rossz helyre ülök. Izzó tekintetek, két lesütött fej közli velem. Persze, könnyen belátom, megbolygattam a megszokott nyugalmat. De nincs mit tenni: az én korábbi helyem is foglalt. Meg hát... miért ne ismerhetnénk meg egymást? A reggeli végére oldódik a harag, ebédnél pedig már invitálnak, üljek csak oda, hozzájuk.

A közösség lelkigyakorlatainak szép hagyománya a lábmosás szertartása, melyen a kis körökben elhelyezkedő csoportok tagjai megmossák egymás lábát. A mély csöndben fölolvassa a szertartást végző pap János evangéliumából az utolsó vacsorát bevezető jelenetet, amelyben Jézus a tanítványainak a lábát megmossa. Értjük Péter tiltakozását: nem bírunk el ekkora megalázkodást a Mester részéről. Annál megdöbbentőbb Krisztus válasza: „Ha nem moslak meg, nincs közöd hozzám.” Az evangéliumi részlet után még mindig mélységes csöndben, halk énekszó közepett sorra mossa mindenki a szomszédja lábát. Mindkettőt, alaposan, érezvén azok püffedtségét, bőrkeményedését, kiálló csontjait, kunkorodó ujjait, meggyötört fáradtságát. Hosszan ülünk még utána is, megtisztultan, békében. Majd halkan nyugovóra térünk.

Megérintett Krisztus ezen a márciusi lelkigyakorlaton, tiszta, emberi arcával, sebeivel, valóságos jelenlétével – közünk van egymáshoz.

Csány Endre